data-ad-format="auto" data-full-width-responsive="true"> Ha fogpótlást szeretnénk, akkor feltétlenül szükséges az az ismeret, amivel meg lehet határozni az alsó és felső állkapocs elhelyezkedését. A fogászati szakmában ezt harapásnak hívjuk.

A harapás vétele ismeretes, hogyan történik a fogászati laborban, gyakorlatilag pedig az is ismert, hogy a harapás mintavétele, és annak összeállítása korántsem egyszerű dolog. Ha hiba következik be bármely fázisban, akkor az egészet elölről lehet kezdeni. A munka lényege, hogy a fogpótlás megfelelő legyen, összehangolt, és egymást támogató munkafolyamatokkal. Ahhoz, hogy ez végbemenjen, feltétlenül szükség van a harapás ellenőrzésére. A jó fogászati szakemberek között egyértelmű, hogy csak az számít jó technikának, ami könnyen ellenőrizhető.

A harapás ellenőrzése a vázpróbával történik, csakhogy a fogorvosnak nem áll rendelkezésére megfelelő eszköz a pontos megállapításra, hogy vajon ugyanakkora-e a hely a vázon a modell esetében, mint a valóságban? A fogorvos csak a hely szűkösségére figyelmeztet, amit szemmel állapít meg.

A megfelelő fogpótlás elvégzéséhez tehát hasznos, és jó módszer kell a harapás ellenőrzéséhez. Most pedig nézzük meg azokat a módszereket, melyekkel sikerült kiküszöbölni az átadáskor jelentkező problémákat.

Íme egy egyszerű eset: A bal felső negyedbe egy három tagból felépülő hidat helyezünk el, a fogazatból nem hiányzik több, és a hidat követően is vannak egybefüggő fogpárok még. Az artikulációs gipszeléshez a kezünkkel is megtaláljuk a középső helyzetet, az ellenőrzés így nem szükséges.

Ellenőrizzük le egy rövid teszttel! A hídváz kritikusnak nevezett területére, ahol a két csücsök találkozik majd, tegyünk egy kis akrilátot. Az artikulátort csukjuk most össze! Az anyag, még mielőtt megköt, plasztikus állagú, így akár a rágóízületeket is megmozgathatjuk, amivel a központi helyzet pontos érintkezése mellett a rágásról is pontos információt kapunk. Az egész ellenőrzés kb. két percet vesz igénybe. Ezek után egy speciális fúróval vissza kell csiszolni az akrilátot, úgy mintha egy függőleges irányú metszetet szeretnénk készíteni róla, hogyha a fogorvos szemből megnézi, az érintkezés egyértelműen észrevehető legyen. Így kész van gyakorlatilag az asz eszköz, mellyen pontosan meg lehet állapítani az elzáródást helyességét.

A munka végeztével a fogászati rendelőben először szemrevételezéssel kell meggyőződnünk a munka pontosságáról, helyességéről. Ha ez megtörtént, akkor az elzáródás ellenőrzésére alkalmazandó legvékonyabb fólia segítségével meghatározzuk az okklúziót. A fogsornak harapás közben pontosan ugyanúgy kell fognia a fóliát, mint a mellette lévő egészséges, saját fognak. Ha ezt tapasztaljuk, akkor siker koronázza majd a munkánkat, ha nem akkor pótolni kell az akrilátot, hogy az elzárás tökéletes legyen. Ha az akrilát sok, akkor emeli majd a hidat, ilyenkor be kell csiszolni, vagy eltávolítani, és újra kezdeni a folyamatot az elejétől. HA változtatni kell a híd zárásán, akkor természetesen a modellt is változtatni kell a valóságos adatoknak megfelelően. Előfordulhat mégis az, hogy 1-2 tizedmillimétert tévedés következik meg a lenyomatok miatt. Ezt új akriláttal nem tudnánk megoldani, csak úgy, ha a lenyomatott csonkok helyzetét megváltoztatjuk a korábbi modellben. A híd így nem emel, de az artikuláció tökéletes lesz. Sokkal nehezebben ellenőrizhető az az eset, amikor teljes felső hídról van szó, és alul is a bal és a jobb oldalon is nagyobb hídra van szükség. Első körben itt is az orvos által vett harapási mintára kell támaszkodnunk. Itt már nem elég a vázon ellenőrző pontokat elhelyezni, a harapási minták különbözőek lennének, akárhányszor ellenőriznénk.

Az artikulátor segítségével viszont sokszor meg tudjuk ismételni ugyanazt a harapást. A legvalószínűbb harapást kell keresni, és erre támaszkodni. Az artikulált modell segítségével a központi elzáródás helyzetét kell megharaptatni egy nem feltétlenül plasztikus anyagból készülő sablonba, mely a fogkoszorút teljesen végigéri. Ez lehet fényre megkötő anyag is akár, vagy akrilát is. A sablonokat könnyen lehessen levenni a fogakról, de emellett határozottan álljon rajta.

A sablont a fogászati rendelőbe kell küldeni, de melyiket? Ki kell választani azt a sablont, amiről a páciens meg tudja mondani, hogy az övé. A sablonon a fogcsonkoknál kis anyagvastagság teszi észrevehetővé, hogy a csonkok valóban a helyükön vannak-e? Jelen esetben az alsó fogívre nem tudott ráharapni a beteg egyenletes mértékben, ezért a fogorvosnak a felső fogakat fel kell szabadítania a sablonban, és meg kell találni azt a pontos, amikor a beteg már össze tud harapni. Ezt az optimális esetet ismét rögzíteni kell valahogy.

Amennyiben a fogak az alsó állkapcson stabilan állnak, elég a felső fogakat rögzíteni, aminek során a páciens fix, rögzített módon harap, és nem csúszhat el a harapása. A gipszmodelleket így könnyen össze lehet újra állítani, de természetesen szükség van újraartikulárásra is.

Mindezek után a hídvázakat készítjük el, majd a harapás-ellenőrzés következik a korábban említett módszer segítségével. Így rájöhetünk arra, hogy ha kicsit is, de a modell és a szájban lévő híd másképp áll. Nagyon fontos, hogy a foghíd helyzetét nagyon pontosan meghatározzuk a szájban, és ezt hűen tükrözze a modell. Sokan nem vesznek tudomást erről a kis, sokszor csak tizedmilliméternyi eltérésről, pedig az artikulátorral a záródás pontossága századmilliméterre meghatározható. Az állkapocs ugyan kompenzálhatja az eltérést, de hosszú távon, mivel a pilléreket terheli, tönkremehetnek. Az állkapocsízület kopik, nem képes a megújulásra. Az akril segítségével beépített hidak az összeilleszthetőség miatt pontosan ellenőrizhetőek. Elképzelhető, hogy más, már kipróbált, és tesztelt fogászati módszerek is vannak, ez csupán csak egy példa, egy módszer volt. Nem is a módszer a lényeg, hanem az, hogy pontos munkát végezzünk. A legfontosabb mindig a záródás ellenőrzése, ha nem hagyjuk figyelmen kívül az kis pontatlanságokat, akkor mind a páciens, mind a fogorvos, mind pedig a fogtechnikus sokkal elégedettebb lesz.