data-ad-format="auto" data-full-width-responsive="true"> A középkorban az orvostudomány területén a fogászat volt az egyik legkevésbé fejlett terület. A fogászati beavatkozások közül szinte csak a foghúzást ismerték, ami egy rendkívül kockázatos, ritkán alkalmazott módszernek számított. Ráadásul nem is orvosok, hanem borbélyok végezték el.

Mai civilizált világunkban olyan elkényeztetett helyzetben vagyunk, hogy ha elmegyünk a fogorvoshoz, attól félünk, hogy fehér köpenyében fúrójával a szánk felé közelítő fogorvos vajon mekkora fájdalmat fog okozni, de közben elképzelni sem tudjuk, hogy a középkorban, ha valaki feljajdult a romlott fog okozta fájdalomtól, milyen páni félelem lett úrrá rajta.
Ennek a félelemnek valódi oka volt, hiszen a X. és XI. században egyes fogorvosi beavatkozások halálos kimenetelűek voltak, még a fájdalomcsillapításnak is csak olyan módszereit ismerték, mint egy kiadós fejbekólintás vagy valamiféle „varázsfőzet” megitatása a pácienssel.


Borbély vagy fogorvos

Számunkra ha máshonnan nem is, hát az Egri Csillagok című Gárdonyi Géza műből lehet ismerős a szó, hogy felcser. Aki kedveli a középkori regényeket, érdekli ennek a kornak a történelme, az jól tudja, hogy ebben a korban a borbélyok, azaz felcserek látták el a kisebb sebeket, vagy akár a foghúzást is.
Ezek a felcserek, akik saját szakmájukat tekintve borbélyok voltak, kisebb egészségügyi beavatkozásokat is végeztek.
Erre azért volt szükség, mert a korai középkorban az egyházi orvosok nem mocskolták be ruháikat vérrel az ilyen beavatkozások során, úgy gondolták, ez nem méltó rangjukhoz. Éppen ezért az ilyen „mocskos” munkák elvégzésével minden kórház borbély szerzeteseket bízott meg, úgynevezett „szakállvágókat”, akiket külön erre a célra fogadtak fel. 1215-től azonban azokat az egyházi személyeket, akik kolostorokban gyakorolták orvosi tudományukat, eltávolították a szakmából, és a pápa rendeletben határozta meg azon személyek körét, akik fogászati kezelést végezhetnek.
Ezt megelőzően, már 1210-ben létrejött az első borbély céh Párizsban, ezzel két részre osztották azokat, akik orvosi beavatkozásokat végeztek. A tagok egyik része elit orvosok voltak, akik igazi orvosi munkát végeztek, míg másik részük a szakáll és hajvágó borbélyokból állt. Ettől függetlenül azonban mégis mindkét csoportnak lehetősége volt arra, hogy fogat húzzon.


Végső megoldás a fogorvos

Abban az időben a foghúzás egy rémisztő beavatkozásnak számíthatott, ha arra volt szükség, hogy ennek szabályozását pápai rendelettel oldják meg. Egyébként a foghúzásnak egy igen komoly gyulladás, vagy esetleges halál is velejárója lehetett, az egyház ezért a fogfájásra szorgos imádságot javasolt.
Az a nézet terjedt el akkoriban, hogy a szánkban lévő fogak az aggyal, sőt esetleg még a tüdővel is kapcsolatban állnak. Éppen ezért a fogakat nem volt szabad kihúzni. Ha ez mégis elkerülhetetlen volt, akkor csak olyan esetben lehetett erre sort keríteni, ha az adott fog már amúgy is meglazult. Úgy gondolták, ilyenkor ez már kevésbé lehet káros hatással az agyra nézve.
Annak érdekében, hogy fogorvosi beavatkozásra ne legyen szükségük, sokan segítséget kértek olyan „gyógyitalárusoktól”, akik a fogfájás problémájára több ezer féle oldatot kínáltak, amiket saját maguk kotyvasztottak. Ezek az italok valóban sokfélék voltak, volt köztük olyan, amelyik éppen csak pár pillanatra enyhítette a rossz fog okozta fájdalmat, de voltak olyanok is, melyeknek olyan szintű mérgező hatása volt a fájdalomcsillapítás mellett, hogy ennek elfogyasztása után az illető többé már nem érzett semmilyen fájdalmat.


Fájdalomcsillapítás ténylegesen

A fogászatban a legnagyobb probléma a halálos beavatkozás volt, de emellett a fájdalomcsillapítás alapos hiánya is félelmet keltett.
Hiszen ezt a fejre mért jó nagy kalapácsütéssel oldották meg, aminek következtében egy levegőbuborék jött létre a beteg agyában és ettől azonnal elájult. Az egy vagy több rossz fogat ezalatt az idő alatt kihúzták, és mire a beavatkozással végeztek, a légbuborék is felszívódhatott, ami azonban nem minden esetben történt meg.
Másik megoldást pedig a különböző gyógyitalok nyújtottak, ezeket a főzeteket belsőleg vagy bedörzsöléssel használták, azonban nem mindig hozták meg az elvárt eredményt. A mandragóra például egy olyan növény, amely a beavatkozást követően a műtét okozta fájdalmat csillapítja, de a műtét során nem használ. Ma a fogászatban használt fájdalomcsillapítók alapanyaga a szegfűszeg, ami akkoriban jelentősen drága és ritka volt, a fogorvosok körében csak a modern kor hajnalán terjedt el.
Pierre Fauchard-t (1678-1761), egy francia sebészt nevezik a modern fogászat atyjának, aki már a páciensei fájdalmának csillapítására különböző bódító és kábító szereket alkalmazhatott. A 17. század derekától kezdve a fogászat a korábbi kínzásokkal együtt járó beavatkozások sorozatából a modern egészségügy ágazatává fejlődött, a modern fogászati kezelések kialakulását hozva magával.