data-ad-format="auto" data-full-width-responsive="true">



Az implantáció napjaink legmodernebb eljárása az elvesztett fogak pótlására, amelynek következtében az állcsontba mesterséges és szövetbarát gyökereket ültetnek be, amire a fogpótlás épül a későbbiekben. A modern szó itt nem az innovatív megoldást érzékelteti, hiszen nem erről van szó. Az viszont elmondható, hogy az elmúlt három évtizedben komoly előrelépések történtek a hosszú távú sikeresség érdekében, de érdemes kicsit megvizsgálni, honnan is indult el az egész.


A beültetéses fogpótlásról

A fogak pótlása gyakorlatilag az emberiséggel egyidős, hiszen elengedhetetlen a táplálkozásnál, így valamilyen úton-módon pótolni kellett a fogakat korábban is.

Kettő lehetőség jöhetett szóba:

-       A legkülönfélébb anyagokból készül pótlásokat a kihullott fogak helyére tették, de nem a csontba, hanem a mellette lévő fogakhoz rögzítették. Ebből fejlődött ki gyakorlatilag a mai híd, és a kivehető pótlások.
-       A másik megoldás az volt, hogy a pótlást a csontba ültették, amit ma is láthatunk, továbbfejlesztve implantológia néven.

Az egyedfejlődés során az ember nagyon sok mindent alkalmazott amit az elvesztett fogak helyére lehetett ültetni. Az egyik legrégebbi ilyen lelet a hondurasi koponya, melyen jól látható, hogy az alsó metszőfogat egy fekete kővel pótoltak. Előfordult, hogy állati foga beültetésével próbálkoztak, vagy kagyló héja, esetleg fadarab volt a pótlás. Természetesen az emberi szervezet sokáig nem tűrte meg ezeket az idegen anyagokat, és kilökődés következett be. A XVIII. század elejétől már írásos feljegyzéseket készítettek a beültetések eljárásairól. Ilyen volt 1807-ben dr Maggiolo kísérlete is, aki vasból készített implantátumot, viszont korrodálás következett be, és a csontpusztulást követően természetesen a szervezet kilökte. A XX. században több anyaggal való kísérletezés is szóba került, de mind kudarcba fulladt. Ilyenek voltak: elefántcsont, celluloid, ezüst, sőt porcelán. Sokan próbálkoztak az arannyal is, de míg hídként, tömésként tökéletes, a legjobb megoldás, addig beültetv
e csontfelszívódást idéz elő.

Az 1930-as évektől kezdve az implantológia új fejlődésnek indult, ami két dologra vezethető vissza. Egyik ilyen a Vitallium, ami kobalt, króm és molibdén ötvözetéből áll, és különféle ortopédiai megoldásokra kísérleteztek, és rövid időben az implantológiában is használni kezdtek. A másik ilyen, amit Dahl eredményei alapján kezdtek alkalmazni, az a subperiostealis implantáció. Ebben az esetben az első műtét alkalmával lenyomatot készítenek az állcsontról, és elkészítették a csontra illeszkedő vázat, melynek anyaga Vitallium volt. Ezt a vázat a második műtét alkalmával a csontra helyezték, majd idővel a nyálkahártya és a csont részét kezdte képezni. A szájüregbe beérő nyúlványok képezték a pilléreit a fogpótlásoknak. Az eljárás minden eddigi eredményt felülmúlt. Ma már csak ritkán alkalmazzák, mert sikeressége maximum hatvan százalékos lehet, ami a modern fogászat követelményrendszerébe már nem fér bele.

A modern kor implantátuma a svéd Branemark professzor nevéhez fűződik. 1969-ben publikálta először a titánnal kapcsolatos kutatásainak az eredményeit. Ő nem volt fogorvos, tudóként azt vizsgálta, hogy a második műtétet követően miért is olyan nehéz a titán csavarok eltávolítása? Felfedezte, hogy a csont szövete és a titán között molekuláris kapcsolat jön létre, magyarul a csont és a titán egyszerűen összenő. A folyamat neve, csontintegráció, is az ő nevéhez fűződik. Az érzékeltetés kedvéért az a kapcsolat erősebb, mint egy fába csavart facsavar, ami csak mechanikai erőkről szól. A 80-as évekre az addigi szkeptikusokat is meggyőzte munkájával, a beültetések sikeressége meghaladta a kilencven százalékot.

A sikerességből kiindulva egyre több implantációs rendszer jelent meg. Ilyen rendszernek nevezik a különböző gyártó által gyártott implantátumokat, és a kiegészítők együttesét. Ilyen családból kb. kettőszáz létezik ma, viszont igazán csak kb. egy tucat terjedt el. Minden családban közös, hogy az implantátum teljesen vegytiszta, ami alapját képezi a sikerességnek, hiszen alapvetően a cél a csontintegráció.